Nem vagyok egy nagy “posztoló”. Az igazság az, hogy nehezen is megy. Még a személyes jellegű posztok a privát oldalamra könnyebbek számomra, ott csak magamat adom. De a vállalkozásommal kapcsolatos bejegyzések komoly fejtörést okoznak.
Igaz, hogy régebb óta ismerkedek a jógával, de elmélyedést a karantén hozott, és folyamatosan tanulok azóta is. Éppen ezért óvatos vagyok a posztokkal, szeretnék hiteles és önazonos maradni. Ahogy már írtam korábban is, az oktatóképzést is a karantént követően végeztem el, és először még nem abból a célból, hogy tanítsak. De már nagyon élvezem, hogy az óráitokra való készülésemmel fent tudom tartani a folyamatos tanulást, fejlődést. És remélem, a közös gyakorlások idővel kialakítanak majd egy kis közösséget, ugyanis az agglomerációban élni sokszor azt is jelenti, hogy barátaid, ismerőseid, kollegáid távolabb élnek tőled, és te magad is csak szinte aludni jársz haza.
Szóval, posztok. Látom, hogy folyamatos jelenlét szükséges ahhoz, hogy több embert elérjek, hogy tudassam a környezetemben élőkkel, hogy én is itt vagyok, jógázzunk együtt. Szerintem ez egy fantasztikus dolog, amit magadnak adhatsz, megmozgatod a tested, át is nyújtod, erősíted, regenerálod az izmaidat és az elméd is kikapcsol. Ebben a rohanó világban “csak úgy vagy” egy kis időt a napodban, mint gyerekkorunkban, mikor még tudtunk érdemben unatkozni, bambulni.
A posztokhoz kellenek fotók, így jobban megragadják az ember figyelmét. Múlt pénteken a lemenő nap fényében készítettem néhány képet magamról. Abban a bizonyos “Golden hour” időszakban szépek a fények, ezt már én is tapasztaltam, és olvastam is. Tehát, úgy is van! 🙂 Van egy 18 éves lányom, neki van egy szuper állványa. Nem meglepő, igaz? Létezhet-e ma egy kamasz ilyen állvány nélkül? Viccelek. Persze, hogy igen. De történetesen, az én lányom nem. Most jól jött. Látom, hogy fiatalabb pályatársaim, mennyire klasszul használják a mai technika adta lehetőségeket, sok szuper poszttal találkozom. Így nekiálltam én is készíteni képeket különböző jövőbeli bejegyzéseimhez. Kölcsönvettem lányom állványát. A telefonomat használtam. Alaposan bemelegítettem a testem, majd beállítottam az időzítőt a maximális 10 mp-re. Eleinte az ászanákat se sikerült felvenni ennyi idő alatt, nemhogy meg tudjam mutatni a képeken keresztül, milyen, mikor belelazulok, elmélyedek egy-egy ászanában, és már a homlokomat se ráncolom. Néztem a telefonomon a fotó alkalmazást, de nem tudtam hosszabb időzítőt beállítani. Aztán rájöttem, hogy a mai, “házi” képekhez instant elmélyedés szükséges. Kicsit tükrözi ez a mai világot, de nem fogok bölcselkedni, okoskodni, így élünk ma. Minden kornak megvan a maga jellegzetessége, és mindenből ki lehet hozni a legjobbat, de a legrosszabbat is. Rajtunk áll!
Pénteken végül egészen belejöttem a tempóba, jöttek az ötletek. Lett néhány használható kép is. Az egyiket már akkor feltettem, kis kutató munka után, megfelelő szöveggel az egyik közösségi oldalamra. Ma újra átnéztem a fotókat, hátha beugrik valami új gondolat egy következő bejegyzéshez. És akkor született meg az ötlete ennek a blog posztnak. A képek zöme használhatatlan, néhány vicces.
Mennyi munka jó képeket készíteni, olyanokat, melyek hatással lehetnek az emberekre, és melyek segíthetik valaki vállalkozását! Minden elismerésem minden szuper poszthoz, és azt is maximálisan megértem, ha valaki profi fotóssal készíttet pár képet, amiket aztán fel tud használni a munkájában, bejegyzéseihez. A fotózás komoly munka, külön szakma még a mai szuper kütyük világában is.

Végül, ez a kép az egyik kedvencem. Azt a pillanatot rögzítette a telóm, mikor már olyan gyorsan felvettem az ászanát, belelazultam, kisimítottam az arcom ráncait, hogy azt hittem már lejárt a 10 mp, kész a kép. Elindultam vissza a telefonomhoz, hogy megnézzem az eredményt. De jót nevettem! Hihetetlen mennyit tud fejlődni, gyorsulni az ember 1 óra alatt is!